30. Játszótéri erőviszonyok

Tudom, erről már nagyon sok cikk, bejegyzés szólt. De két nappal ezelőtt megtapasztaltam én is, hogy igen is létezik a játszótéri hierarchia.

Történt ugyanis, hogy Marcussal felkerekedtünk, és meg sem álltunk a lakótelepi játszótérig.

Aztán szépen játszottunk, vagyis játszottunk volna...



Az a helyzet, és evvel semmiképpen nem akarom "anya társaimat" bírálni. De létezik a játszótéri anyuknak egy olyan alfaja, akik csoportosan tömörülve, a gyereknek mindenképpen háttal, cigivel a szájába (mégdurvább a cigivel a szájába a kis tesót adjusztálva) hangosan röhögve nem törődnek a gyerekkel. (ezt azért merem így kijelenteni, mert én embert még nem láttam, akinek létezett volna hátul is szeme)

Ha meg már eldurvul a helyzet, akkor elnyújtott Jóóóózsikaaaa gyere már ide mit mondtam neked!? felkiáltással bírja rendre a szerencsétlent (bár ez még a jobbik eset, láttam már ennél durvábbat is)



szóval játszottunk volna..



odaértünk, én kiszedtem Marcust a kocsiból, a kocsi aljából meg a homokozó cuccot, hogy Marci lapátolhasson. Lapátolt volna, ha legalább tíz gyerek, mint a kiéhezett vércse nem csapott volna le a cuccokra. Senki ne értse félre, én nagyon szívesen odaadom, (velünk is előfordult, hogy otthon felejtettük a dolgokat, és Marci a máséval játszott) most sem szóltam semmit. Egy lapátot megmenekítettem Marcinak, avval molyolt. Erre megjelenik az egyik kisfiú, amolyan 3 év körüli, szépen folydogáló nózival, abból is a rosszabb fajtából, szépen csillogott a szeme és kirosposgás volt az arca, és nem a jó levegőtől. Az hagyján, hogy elveszi Marcitól az egyetlen megmenekített lapátot, de szép hurutos köhögésével rászabadítja a fiam arcába a millió bacit. Tudom nem jó szokás más gyerekre rászólni, ezt a hibámat próbálom kiküszöbölni, de nem bírtam ki, és mondtam neki, hogy ha köhög, akkor tegye legalább a szája elé a kezét, hiszen megbetegíti a többi kisgyereket. (a véleményemet arról nem írom le, hogy mit tennék avval az anyával, aki lázas beteg gyerekét lehozza a játszótérre, és kivan a kisfiú dereka. ) Váll rándítással elintézte, de legalább máshova vonult a bacit szórni.

ezen túljutva mentünk hintázni, meg csúzdázni, aztán lement a nap, és hidegebb lett, így szedelőzködtünk haza. Persze ez sem ment könnyen. Szedem össze az elhurcolt játékokat, fent említett kisfiúnál a malom, meg a vödör, és lelkesen lapátol. Mondom neki, hogy visszakérném a vödröt, mert mennénk haza. A válasz egyszerű, de annál elkeserítőbb: Nem. akkor nekiálltam szépen, meggyőzően mondani neki, hogy az nem az övé, hanem a kisfiúé, aki a baba kocsiban várja, és nagyon szomorú lesz, hogy nem fogja legközelebb találni. Aztán ő hosszas győzködéssel, hogy nekem milyen jó lesz ha azt ott hagyom, meg csak egy öt percet hagy játsszon még ésatöbbi.

na a vége az, hogy persze visszaszereztem a dolgokat. a Tanulság az, hogy többet oda nem megyünk, hanem elzarándokolunk a távolabbi, de színvonalasabb jacira, ami elég messze van a "kicsapomagyereketajátszótérreésaztcsinálamitakar" típusú dühöngőtől.
a véleményem a dologról, hogy engem igenis elszomorít, és feldühít, hogy vannak anyák, akiknek fontosabb, hogy a lakótelepi pletykákat osszák meg a többiekkel, ahelyett, hogy hozna egy szatyor lapátot, miegymást a csemetének, és kicsit odaguggoljon már ahhoz a gyerekhez, hiszen igényli. Nyílván ezt nem úgy kell elképzelni, hogy én, mint minta anyu, csak a Marcival, és végig vele, persze hiszen engedni kell kibontakozni egyedül, ismerkedni, stb. Csak ez már így sok(k)....